.:: 2004, május 1. Uniós tagállamok lettünk és emellett majdnem ilyen fontos eseményként ismét eredményesen teljesítettem a Garda tavi mtb maratont.

Csütörtök délben indultunk Aigle-ből, Svájcból, majd jó 6 óra dugókkal tarkított autózás után, már sötétben érkeztünk a számomra a világ egyik legszebb helyének tartott Riva del Garda-hoz. Az út elején kisebb probléma adódott, a velünk utazó iráni kollégát nem engedték ki a határok, mert csak 1x-i belépésre jogosító vízuma volt és ha kilép Svájcból, nem valószínű, hogy hazafelé visszaengedik. Őrült a világ. Háborúk, határok, diszkrimináció, és sok - sok baromság, amitől szinte mindig szív valahol. Így Majid szépen hazagurult a határtól, szerencsére végig lejtett számára az út, így másfél óra és már újra Aiglebe volt. Csak hát a csalódottság.. Maradt Dario Argentinaból, Patric Írországból és jómagam.

Megérkezve meeting a BB-sekkel és egy kellemes olasz tésztázás Arco-ban. A kis falu híres sziklamászó szikláiról, és már innen is sokszor startolt a verseny. Kb. éjfélre ágyban is voltunk az Ambassador hotelben. Kellemes 3csillagos hely, nem olcsó, de szerencsénkre az UCI állta a cehet. Király svédasztalos reggeli, szép szobák, és mindez a centrumtól egy kőhajításnyira.

Másnap a bőséges reggeli után átvettem az új versenygépem az otthonról érkezettektől. LOVER-em továbbra is izgalmas külsővel és pihe súllyal gyönyörködtetett. A főpróba persze ezután jött, hisz be kellett törni, próbálgatni a geometriát, a titánium egyedi érzését. A Lover szlogenje, miszerint „Feel the excitement between your legs” telejesen igaznak bizonyult, már az első percekben is. Cushy hátsó háromszög és a merev villa érdekes érzéseket kreált. Na de cruisolni Rivában még sem olyan, mint a versenykörülmények, így, bár elégedett voltam az első kilométerek érzésével, tudtam, ahogy sokszor és sok mindenre mondani szoktam „majd a hegyen (a versenyen) kiderül”

Pénteki nap további történéseképp barangolás a fesztiválon press card-al a nyakamban, az újdonságok szemlélése és néhány csodálkozó és kicsit elképedt pillantás a Loveremre a fesztivál látogatóktól. Sajnos az idő elég kaka volt, folyamatos, néha bele erősödő eső szomorította a kedélyeket. Így nem sok kedvem volt a tervezet szörfözéshez, pedig nagyon szerettem volna, mert már vagy 6 éve nem szeltem a habokat. Szerencsére a hőmérséklet 15 fok körül hullámzott, de még ennek ellenére is kemény versenynek ígérkezett a másnapi 109Km, és sajnos a szállodánk kellemes medencéjét sem tudtuk kiélvezni. Folyamatos szénhidrát és folyadéktöltés, gumicsere, bringa final set up történt még a délután folyamán.

Maraton nap: Reggel 6-kor felébredve az út bár még javában vizes volt, az ég tisztulni látszott, ami mindenkit jobb kedvre derített. Nekem tök mindegy volt, sőt, jobban érzem magam, ha nem porzik a pálya, de azért én sem szeretem túlzottan, ha már a 3. kilométerben csurom víz még ott is, ahol egyébként ritkán szokott. Az UCI kapcsolatainkat kihasználva, még pénteken lezsíroztuk az első depós rajtszámot, így én a 329-el a kormányomon álltam be a depóba. Sok-sok magyar maratonosba botlottam. Melts Andris, Bogár Gabi, és olyan is, akire nem számítottam, pl. a duatlonos Csomor Erika. Melegítés gyanánt rövid eszmecsere, mi merre a történés egymással, még egy utolsó könnyítés magunkon, egy zselé, és rajt….

Rivá-tól Arco-ig kellemesen gyors, de melegítésnek megfelelő tempóban haladt a mezőny az előzésre teljesen megfelelő széles országúton. Arcoban az első hosszú mászáshoz érkezve megtorpant a mezőny, mindenki középtányérra váltott és lihegve próbált tartani a tempót a mezőny többi résztvevőjével. Lover –Espresso ebben a részben kezdte megmutatni igazi előnyét. Merev, könnyű, repült fölfelé. Tudtam, hogy az emelkedőn kell előnyt szerezzek, mert a merev villa, még ha titán is, lefelé lehet hogy szervezetemnek keserű érzéseket fog okozni. Haladva felfelé megnyugtatott, hogy senki nem előzött le, sőt, szép sorban szedtem le az embereket úgy, hogy pulzusom a tervezett határon belül pumpált. Fölfelé kapaszkodva olyan neveket hagytam magam mögött, mint Alison Sydor, canadai milliószoros világbajnok, és számomra ismeretlen, de gondolom jól menő emberek 10-en belüli rajtszámmal. A lefelé tényleg nem volt leányálom, de a várakozásaimtól jóval könnyebbnek bizonyult. Persze kicsit óvatosabb tempó, páran el is tűztek mellettem, de összességében már itt kiderült, többet nyerek felfelé, mint amit vesztek lefelé. A második kör elején a hosszú sík részhez szépen összeállt egy gyors 6-os boly, téptünk a szőlőkarók mellett. A magyar lányok szurkolása zökkentett csak ki a versenyből, realizálva, hogy van élet a pályán kívül is.

A második körben szétrázódott a hatosfogat, két másik sráccal megléptem a többiektől. Fölfelé rájuk mentem, lefelé kicsit lemaradtam. Ezt játszottuk a 80. kilométerig. Itt már kezdtünk utolérni belassult versenyzőket, akik mind mind azt kérdezik ilyenkor, mennyi van még hátra? Az extremára kikanyarodva már egymagam voltam. Egy kislány a kör elején „zweiundvierzich” beszólása kissé meglepett, mert úgy éreztem jól megyek és előrébb vagyok. Na de nem morfondíroztam ezen sokat, hisz a hosszú, jó egy órás utolsó mászás koncentrációt igényelt. Megint előzgetés, és elképedt Loverre és rám rámcsodálkozó arcok kapaszkodás közben. Felérve se előttem, se utánam egy lélek sem. Annyira széthúzódott a mezőny, hogy a fáradtság és a merev villa miatt relatíve lassú lefelé ellenére sem ment el mellettem senki. A síkra leérve a Grande táv versenyzőivel próbáltam kooperálni, de mindenki lassúnak bizonyult, nekem kellett húzni a sort. Szinte biztos voltam, hogy már nem érek utol senkit, illetve engem sem fog senki hátbaverni, de mégis jól esett keményen haladni az utolsó kilométereken. Célba érve a BB tagok apraja fogadott, én meg realizáltam, hogy túléltem, sőt, teljese jól vagyok, nem vagyok kipurcanva. Semmi verseny végi halál közeli élmény és hasonlók.

Paszta, banán, energiaital a glikogénraktárak gyors visszatöltéséért, bringamosás, és a szokásos verseny utáni procedúra.

Végeredmény 35. hely, amit nagyon elfogadhatónak értékelek. Bogár Gabi láncproblémázott, 10-en pár perccel ment jobbat nálam, nem szignifikáns.

Másnap délelőtt BB túra, ahonnan egy óra múlva visszafordultunk, mert kiderült kicsit túlterveztük a penzumot, olyan 4-5 órás menet lentt volna a kör amit kinéztünk. Azért jól esett ez a regeneratív tempó nézelődés a környéki kellemes olasz falvakban olyan haverokkal karistolva együtt, akikkel ritkán szoktam.

Kora délután érzékeny búcsú a BB különítménytől és a Lover –emtől, majd irány Aigle. Úgy döntöttünk, nem az autópályát választva autózunk haza, hanem szétnézünk kicsit Olaszországban. Cortina, Como, Lugano, Simplon pass és hasonló nyalánkságok, bár az odafelé még a dugó ellenére is csak 6 órás út ezennel a változtatott útvonal miatt majdnem 11 órás lett, de nagyon megérte. Isteni helyek, szebbnél szebb falvak és tájak váltották egymást Svájcba jövet. Most sem tudtam eldönteni melyik a kedvencebb, Garda, vagy Como. Végül is tök mindegy, nem fontos a pozicionálás.