Legutóbb Jordániában voltam vendégoktatóként.
Az ott történt kalandjaimból szeretnék most felidézni egyet,
talán a legtanulságosabb, legőrültebb, legidiótább kalandomat
- csak úgy ízelítőül.
Egy ottani ismerősömmel
elhatároztuk, hogy elmegyünk a Wadi Mujib nevű túrára. Ez egy
olyan túra ami egy folyómederben halad, vízben gázolva,
bokáig, térdig, mellig. A Holt tengernél végződik közel öt
órás gyaloglás
után. Azonban nekünk nem sikerült elérni az
túravezetőt, így nélküle vágtunk neki az útnak!
Nagyon
felkészültek voltunk. Megtagadva efféle jártasságom,
tanultságom, két liter víz és két csoki volt a csomagunkban
fejenként. Iránytű és térkép nélkül (Jordániáról nincs turista
térkép). Valahogy meg sem fordult a fejünkben, hogy több is
kellhetne öt órára.
Kirakott minket a taxi a
starthelyen és nekivágtunk. Délután kettő. Vidáman gázoltunk a
patakban, keresztülverekedve magunkat nádason,
sziklákon...
Öt órával később éreztük, valószínűleg nem a
jó helyen vagyunk. Vizünk már nem volt, így kénytelenek
voltunk a patakból inni. Csokink is elfogyott. Folytattuk
utunkat, gondolván ez a nyamvadt patak, folyó a Holt tengerben
kell, hogy végződjön...
"Talán a következő kanyar." 30 kanyarnyival
és négy órával később még mindig a vízben baktattunk. Túl
sokat mentünk már ahhoz, hogy visszaforduljunk. A reményt
azonban nem vesztettük, még viccelődtünk is néha.. mi lesz ha
egy vízeséshez érünk és nem tudunk továbbmenni... Még jó, hogy
telihold volt.
11 órányi baktatás után, hajnali egykor
elérkeztünk egy szűk kanyonhoz, ami csak másfel-két méter
széles mederbe és 100-200 méteres függőleges fal közé terelte
utunkat. A kanyon teljes széltében a folyó robogott sebesen,
csendesen, mi pedig ott úszogattunk az alig félhomályban...
Fantasztikus volt.
Egy órával később azonban... elérkeztünk egy
vízeséshez... Nincs tovább. Hajnali kettő. Tizenkét óra
non-stop gyaloglás, kaja nélkül... fordulhattunk vissza. Az
egyetlen jó dolog az volt, hogy most legalább már tudtuk merre
megyünk, hol végződik az út. Két órával később Faris barátom
iszonyatos fáradt volt...
Én se vágtam volna neki egy marathonnak, de
nem tehettem mást, megálltunk, hogy aludjon vagy 40 percet. Én
nem tudtam, mert minden ruhám csurom víz volt a lubickolástól.
Folytattuk tovább az utunkat. Megegyeztünk,
hogy két óránként megállunk tíz percre. Minden egyes megállás
után, miután kihűltek izmaink, izületeink, elkezdtük érezni
sajgó tagjaink... és újra elindulni. Kellet vagy újabb tíz
percnyi fájdalmas csoszogás, amíg visszamelegedtünk.
A növényzet mar szétkaszabolta, megnyúzta a
lábszárunkat (mivel rövidnadrágban voltunk). A cipőnkbe
állandóan befolyt apró kavicsok ledörzsölték a bőrt a
lábfejünkről. A lábunk felpuffadt a folyamatos vízben
gázolástól, a talpunk fájt a kövek kínálta változatos
talpgyötrő tereptől, a combunk kicsit
kidörzsölődve.
Újabb pár órányi gyaloglás csodálatos
helyeken. Egy helyen megálltunk ugrani szikláról egy kis
tószerű képződménybe. Másnap délben, 22 órányi gyaloglás után
már csak két órányira voltunk.
Persze nekem már dolgoznom kellett volna.
Fáris szülei már a hajukat téphettek. Senki nem tudott rólunk.
(Mint utólag kiderült már félig halottként voltunk
elkönyvelve, ugyanis, ha elértük volna a Holt tengert, akkor
az éjszaka ott tartózkodó orvlövészek abban a pillanatban
agyonlőttek volna minket.)
Picivel később láttam egy helikoptert,
gondoltam minket keres. Két órányival később feltevésem
helyesnek bizonyult. 24 óra majdnem teljesen non-stop
gyaloglás. Élelem nélkül. Csodálatos, mire képes az ember, az
emberi akarat...
Egy beduin sofőrrel "összefutva" készségesen
(8 dinárért) elvitt minket a közeli városba, ahol a rendőrség
fogadott minket. "Mr Gabor! Come with us!" felkiáltással.
Na, gondoltam, most aztán szarban vagyunk.
Kiderült, a szülők riasztották az egész jordán rendőrséget...
Vagy ötven ember keresett minket meg a
helikopter... Bevittek minket a helyi rendőrörsre Mercivel!
(VIP!) Pár telefon, pár Kérdés, majd átvittek minket a
"megyeközpontba" helikopterrel, csak a móka kedvéért. Első
osztályú kiszolgálásban volt részünk, még vacsorára is
meginvitáltak minket.
Írtak egy jelentést, és annyi. Adtak
névjegykártyákat, mondván, ha legközelebb megyek, hívjam fel
őket, majd ők megszerveznek mindent, útbaigazítanak.
Másnap reggel telefonált a "jordaniai
nemzetbiztonsági vagy mi a szösz" nagyfőnök, csak, hogy
rendben vagyok-e. Hát nem kedvesek az ott lakók?
Élmény, tapasztalat,
tanulság...
