Még életemben nem foltoztam külsõ köpenyt, de hát valahogy le kellett jönni a hegyrõl… Emlékszem a zöld jelzésen indultunk el, egy keskeny vízmosta ösvényen Királyrét felé, amikor bekövetkezett a nagy bukta. Csak annyira emlékszem, hogy magamhoz térek, fekszem egy erdõben, egy ösvényen és fogalmam sincs, hogy hol vagyok.

Pár perc elteltével, mikor még mindig a földet köpködtem ki a számból, érkezet vissza cimborám és az arcára volt írva a látvány… Nem nézek ki túl jól, ugye? – kérdeztem. – Hát nem - mondta.

Aztán kb. újabb 5-10 percbe telt, mire felfogtam, hogy hol vagyok, nem emlékeztem semmire, hogyan kerültem oda, hol vagyok, furcsa volt, hogy fák vesznek körül, „Erdõben vagyunk?” kérdeztem, Kálmán barátom ekkor kezdett komolyan aggódni értem.

Egy hosszadalmas rehabilitációs program után (Camelbak-bõl mosdás, fogak megszámolása, stb.) után lassan leereszkedtünk Kismarosra a vonathoz, Pestre érve a biztonság kedvéért útba ejtettem a János korház ügyeletét. Elõttem éppen egy ifjú Titánt ápoltak egy „Cora” biciklivel DH-zott a János hegyen, szépen nézett ki… Vissza hozzám…

A vállamat fertõtlenítették, kiszedték a sebbõl a kavicsokat, a számat kívül-belül megvarrták és három felejthetetlen napot töltöttem el az agyrázkódásom miatt a sebészeten egy kõmûves, egy hajléktalan társaságában! Az orvos megvizsgálta a sisakomat is és azt mondta, hogy nélküle sokkal többel kötöttem volna be, szerinte hozni kellett volna, nem magamtól jöttem volna be. Aztán még vagy húsz percig mesélte a legfrissebb kerékpáros horror történeteit, sajnos túl sok a könnyelmû, vagy forrófejû kerékpáros társunk. – mesélte.