Edzőtáborban voltunk. Jó volt. Akár ennyivel is el lehetne intézni, vagy
lehetne kisregényt írni, abban benne lenne minden történés. De lehet
momentumokat kiragadni, olyanokat ami minden embernek más és más, amitől
emlékezetessé és szép emlékűvé válik az együtt töltött 8-9 nap.
Átláthatatlan szervezkedések után sikeresen elindultunk szombat hajnalban. 2
órakor keltünk, én 2,5 órát aludtam, Gábor talán egyet. Sebaj, lefőztünk egy
csomó kávét és nekivágtunk. 3 autó és a kisbusz. Menetközben megszeppentünk
mert a hőmérő nem akart többet mutatni 4-5 foknál. A horvát hegyekben hatalmas
hó, talán jobb lett volna otthon maradni? Aztán átmentünk egy majd 6 km hosszú
alagúton és mintha egy másik világba csöppentünk volna, napsütés és növekvő
hőmérséklet. Bizakodjunk, Géza azt mondta addig megyünk, amíg 15 fokot nem
találunk. Ez Sibenik-nél történt meg, onnan meg már csak egy ugrás Trogir.
Szállás elfoglalása, kipakolás, kerékpár összeszerelés, kivi szedés az
erkélyen, ha ezt megírom otthonra tuti kiakadnak és nem állnak velem többet
szóba.
Vasárnaptól indult a komoly tekerés, bár egy kicsit esős idő volt, Feri
megszeppenve felpattant a görgőre és ott abszolválta a kirótt 3 órát.
Hétfőtől aztán ragyogó nepsütés, néha hűvös szél és ki-ki tekerte a maga
edzésadagját. Hédi például a pihenőnapján visszafogta magát és csak 4 és fél
órát tekert :))) Délutánonként aztán a megfáradt embertömeg jóízűen rávetette
magát a kajára, Oli tanácsait figyelembe véve, vagy éppen figyelmen kívül
hagyva. Így teltek békésen a napjaink. Sétáltunk és pizzat ettünk a hangulatos
belvárosban, ahol szerencsére még nem volt nagy tömeg. Esténként a közös
konyhában dumcsiztunk, társasoztunk. Ez utóbbi Géza fölényét hozta, nem tudtam
megverni őt, pedig próbálkoztam. Ahogy megjegyezte : "úgy látom a Kriston
család ebben nem túl eredményorientált." Nem baj, legközelebb erre is fel kell
készülni és revansot veszek, ígérem!
Az Olisuli szerdai pihenőnapján megmártózott a nem túl sok fokos tengerben,
magára vonva ezzel a helybeliek figyelmét.
Az utolsó napon a csipet-csapat felkerekedett és letekert Makarska-ra, majd
fel az 1700 m magas Biakovo-ra (külön elismerés Szabinak és Bálintnak, akik
egészen a hegy tetejéig küzdötték magukat) és haza, durván 200 km-t tekerve.
Aznap volt Henger szülinapja, úgyhogy délután nekiálltam palacsintát sütni.
Mennyit süssek, ezek éhesek lesznek a sok tekeréstől... Oli ért haza először
ránézett a kb. 150 palacsintából álló hegyre és kijelentette : süssél még, ez
csak Feri egyszemélyes adagja. Folytattam hát és jól tettem. A vert sereg
pillanatok alatt elpusztította, a későn érkező Gézának még jutott egy darab, a
békésen szundikáló Gábornak már annyi sem...
Vasárnap reggel fájó szívvel vettünk búcsút a még maradó Fatimától és
Bálinttól, felpakoltunk és búskomoran néztük a hőmérőt hazafelé. Nyáriasan
indultunk és nagykabátban értünk haza. Szép barnán, keréspároshoz méltó
csíkokkal homlokon, combon, karokon.
Sikeres volt az edzőtábor? Igen, de ez szintén szubjektív megítélés. Mindenki
felállított egy mércét, hogy mit szeretne teljesíteni, mit vár el ettől az
egy héttől. Én például nem tekerek versenyszerűen, Gábor hatására ültem
biciklire alig 1 éve és inkább csak hétvégéken megyek amolyan virágszagolgatós
túrákat, télen pedig marad a görgő. Most én is mentem szinte mindennap a magam
tempójában 2-3 órát és nagyon jó volt. Mint ahogy az is, hogy versenyre
készülő, komoly edzéstervet követő társaim nem ez alapján ítéltek meg és
biztattak. A saját magam állította szintet teljesítettem. Én elégedett vagyok
és ahogy a többiekkel beszélgettünk és hazafelé az autóban felelevenítettük az
élményeket és esténként megnéztük az aznapi fényképeket, szerintem ők is
elégedettek.
Köszönet mindenkinek, hogy jól éreztük magunkat!
