.:: Október 14-én illetve 15-én kisebb csapatokban nekiindulunk a Tátrának. Remek 3 illetve 2 napos kirándulást teszünk eme remek helyen. Helyszín: Tátra Időpont: október 14-16. Kapcsolat: Mohácsi Géza, figyeld a fórumunkat. by FD ::. .:: Felhők felett a Tátrában... Még sohasem voltam a Tátrában a mostani kirandulás előtt. Régi vágyam volt, hogy egyszer elmenjek oda és saját szememmel lássam azt, amiről már annyit hallottam! Bár a legtöbb élménybeszámoló síeléssel volt kapcsolatos, a mi kirándulásunk még a síszenon előttre, egész pontosan október közepére esett. Az útikönyv szerint az évnek ezen időszakában a legstabilabb a Magas-Tátra időjárása – akár 10 napra is változatlan maradhat… Ezt néhányan úgy interpretálták, hogy vagy tartósan jó, vagy tartósan rossz! Nekünk azonban szerencsénk volt, mert gyönyörű, verőfényes napsütésben láthattuk azt, ami csak a kitartó túrázók ajándéka. Budapestről pénteken reggel indultunk, több autóval, több ütemben. Néhányan bevártuk egymást a 2/A-n és úgy vettük célba a szlovák határt. Géza itinere és egy kis GPS segitségével minden gond nélkül autóztunk egészen a célállomásig, Stary Smokovec-ig (1010m). Alaptáborunk innen, Ótátrafüredtől kicsit fentebb, Hrebienok-on (1285m) volt, ahová siklóval lehet feljutni, de autóval is felengednek, amennyiben ott van foglalt szállásunk. Tarajka kedvelt kirándulóközpont és számos túra útvonal kiinduló pontja a Lomnici csúcs alatt. A nagy izgalomban már pénteken délután túrázni akartunk. Fel is kerekedett a társaság, hogy amíg ránk nem sötétedik, tekerjünk – vagyis bocsánat, túrázzunk – egyet! El is indultunk a jelölt turista úton és átmentünk Tátralomnicra. Kicsit elidőztünk a Tar patak vizeséseinél és már a másnapi nagy hágó hódítást tervezgettük. A Lomnici csúcsra vezető lanovka pályáját is keresztezve jutottunk ki az erdő szélére. Itt aztán láthattuk, hogy milyen pusztítást végzett a vihar, mennyi fát csavart ki gyökerestül – nem szívesen lettem volna itt, azon az estén vagy amikor az a vihar tombolt. Tátralomnicon aztán kettévált a csapat. Az ultrakemények visszagyalogoltak Ótátrafüredre az autóút mellett, míg az ínyencebbek egy helyi vendéglőben Becherowkát, sört és knédlit kértek sült hússal... Hmmmmm... Minket aztán az „Elektricska” – a helyi HÉV – vitt haza és még épp elértük az utolsó előtti siklót is! Nem igazán volt szükség esti mesére… bár a szállóban olyan meleg volt, hogy csak nyitott ablaknál tudtunk aludni. Másnap a korai ébresztő után elsőként álltunk sorba a reggelinél. Rántotta kivételével gyakorlatilag minden tipikus reggeli kaja megtalálható volt a svédasztalon. Bőségesen tápoltunk, mert tudtuk, hogy nagy próba előtt állunk! Reggel kb. +3C fok volt és mindent sűrű köd, vagy felhő borított. Mire azonban útra keltünk, már egészen jól lehetett látni – felszállt a reggeli köd. A piros útvonalon indultunk utunkra. Ismét kereszteztük a Tar-patak folyását és az Óriás vízesést. Az út jól kiépített, kövekkel kirakott turistaút. A nagy köveken való járás nagyon fárasztó és igénybe veszi az izületeket. Sokat kell a megszokotthoz képest túl röviden, vagy éppen túl hosszan lépni, le illetve fel a kövekre. A Zamkovszky menedékháztól a Kis-Tarpataki-völgy irányába vettük az irányt, a zöld jelzésen. Ez a szakasz 1475 m-ről emelkedik egészen 2015 m-ig a Téry menedékházhoz. Itt már elég rendesen szétszakadt a mezőny és több kisebb bojban haladtunk a kitűzött cél felé. Itt még sűrű ködben, vagyis felhőben haladtunk, de egyszercsak egy pillanatra szétfújta a szél a felhőt a fejünk felett és akkor először tárultak elénk a csipkés, napsütotte, sziklás csúcsok. Döbbenetes látvány! A méretek megbecsülhetetlenek. Az erős kontraszt miatt olyan érzés, mintha karnyújtásnyira lenne a sziklacsúcs, pedig több száz méterre tornyosult fölénk. Nem sokkal később kitisztult a völgy felső szakasza és a távolban feltűnt a Téry menedekház is (10. kép). El sem tudtam képzelni, hogy fogunk odajutni? Ám ami messziről egy hatalmas kőomlásnak tűnt, az közelről hatalmas kövek halmaza volt. A kövek között pedig egy jól kijárt ösvény, szintén kövekből. Amolyan Mordorba vezető, „titkosz öszvény” jellegűt kell elképzelni, amit csak közvetlen közelről és csak menetirányból lehet látni. Ekkorra a szellő ismét behozta a felhőt a völgybe, még tovább fokozva a mordori hangulatot... Számomra ezután következett a túra legszebb szakasza. Egyre fentebb voltunk, sütött ránk a Nap és a szellő folyamatosan kavarta a felhőt a völgyben – hol beburkolva mindent, hol pedig feltárva minden részletét. A Téry menedékház a magyar származású Téry Ödönről kapta a nevét, aki már akkor itt túrázott, amikor még nem létezett a "titkosz öszvény". A menedékházban mi is megpihentünk, ittunk egy kis forraltbort és fogyasztottunk a kis elemózsiánkból. Néhányan, akik úgy érezték, hogy erősebb bennük a tériszony, mint a hágó meghódítása iránti vágy, azok visszafordultak innen. A többiekkel a sárga jelzés mentén indultunk tovább a 2352 m magas Vörös-torony-hágó megmászására. Az utánpótlást egyébként a mai napig a helyi sherpák hordják fel a menedékházhoz. Gondolom nincsenek keringési problémáik! Legnagyobb megdöbbenésünkre, rajtszámos futók jöttek velünk szembe az úton. Na azok aztán kemények voltak! Mint hegyikecske szökdeltek le a sziklákon. A Vörös-torony-hágóhoz egy hatalmas kőomláson fel vezet az út , illetve egy szikla oldalán, láncos biztosítással. Hát, nem tériszonyosoknak való, annyi biztos! Ami külön kellemetlenné teszi, az az, hogy „árnyékban” van, így hűvösebb és szelesebb, mint pl. a Tarpataki-völgy, vagy a napos oldal. Ottjártunkkor még pl. volt hó a sziklákon, igaz nem sok! Szerintem egy kis józan ésszel már nem megy fel az ember arra a láncos szakaszra, hiszen elég egy rossz mozdulat és garantált a szabadesés. A kiváncsiság és a vágy arra, hogy legyőzzem önnmagam azonban erősebb volt és így minden mozdulatot megfontolva, izzadó tenyérrel ugyan, de nekivágtam. Szerencsére addigra már lejutott a szembe „futó” mezőny, így nem kerezteztük egymás útját senkivel. Egy-két vakmerő ifjú a lánc markolászása nélkül, pusztán a sziklába kapaszkodva teljesítette a szakaszt. Ügyes srácok! A hágó túloldalán, ismét szikrázó napsütés fogadott minket. Ekkor már csak hármasban voltunk a bojban. A többiek már egy kicsit előrébb jártak… Kerestük az utat, valyon merre mehettek? A sárga útvonal jelölése egyértelmű volt ugyan, de láttunk néhány sporttársat lentebb, a völgy irányába. Kis tanácstalanság és tanakodás után úgy döntöttünk, hogy azok ott Hédiék és ezért a lilával jelölt szakaszon, azaz a kőomláson indultunk el. A többiek persze maradtak a sárga jelzésen, szóval totál elkerültük egymást. Ezzel látszólag jól jártunk, viszont a valóságban sokkal nehezebb volt a járatlan és meredek kőomláson lejönni, mint a hosszabb, viszont kiépített úton kerülni. A lefelé úton két érdekességet figyeltem meg, amit csak az ilyen 2000 m feletti helyeken láthatunk, illetve általános iskolai biológia illetve földrajz basic level tananyag: az egyik a növényzet változása (mohák, zúzmók, tűlevelűek és így tovább), a másik a kövek között megjelenő vízér patakká duzzadása. Döbbenetes, de minden úgy van, mint a tankönyvekben – csodás! A kőomláson botorkálás után mi is rátértünk a kék jelzésre és a Nagy-Tarpataki-völgyben ereszkedtünk vissza a piros jelzésig. Itt már a fáradság is kezdett erőt venni rajtunk és egy kicsit hűvös is lett, mivel már nem sütött ránk a Nap. Legnagyobb meglepetésünkre, elsőként értünk vissza Hrebienok-ra, pár percet verve a teljes távot teljesítőkre. Ehhez persze az is kellett, hogy ők megpihenjenek kb. fél órára a sárga és kék út találkozásásnál lévő Hosszú-tavi menedékházban (1960m). Társaságunk ezt az estét együtt töltötte. Vacsoráztunk a közeli pizzériában, majd a szállóban folytattunk a helyi sörkínálat tesztelését . A lépcsőházi fordulóban még Scrabble parti is volt... A vasárnap reggel kit pihentebb, kit kevésbé pihentebb állapotban ért, jellemzően azért megjelentünk a reggelinél. Távozás után a társaság egyik része a Lomnici csúcsra, míg a másik része a Csorba tóhoz indult. Sajnos a Lomnici csúcsra nem járt a lanovka a fent tomboló erős szél miatt, így kis késéssel ugyan, de mi is a Csorba tóhoz mentünk. Ott aztán sikeresen össze is futottunk újra… A hazaút fáradtan és csendben telt. Gyorsan hazaértünk és megfogadtuk, hogy visszamegyünk még oda! Nagyon jo bringás terepek is vannak és a Lomnici csúcsot is szeretnénk még megnézni – bár az átlagember számára csak lanovkával közelíthető meg, aminek a sport értéke azért megkérdőjelezhető. Felejthetetlen élmény volt és aki még nem látta, annak csak ajánlani tudom! A fotók úgy gondolom, önnmagukért beszélnek! by Wooky ::.