A várva-várt Duna Maraton. Előző este már minden előkészítve: pótbelsők, leszedő, láncbontó, pót váltófül, küllő kulcs...... + izoital, szeletek és zselék, ahogy kell.

Térkép szintekkel kinyomtatva, és a kormányszárra ragasztva. Reggel korai kelés, hiszen Jimmy jött értem a megbeszélt időben. Mint mindig, hajszál pontosan!

Rajt előtt laza 25p bemelegítés, végre nem éreztem fáradtnak a lábamat (múlt héten ezzel küzdöttem végig), majd "Rajt"! Az első 20-40km-en semmi különös nem történt, haladtam a saját tempómban. Egy kb.5-15 fős csoportba verődtünk össze, váltott vezetéssel az emelkedőkön ill. a lefeléken. Egy két arc kiállt, meghúzta és ellépett a mezőnyünktől. Én csak haladtam a többiekkel, nem mentem utánuk, mert tudtam, sok van még hátra.

Egyszer csak, mikor már jó ideje nem akart menni senki -olyan "kivárok még érzés" volt a levegőben-, kicsit meghúztam én is, s mivel senki nem jött velem, egy jó ideig magányosan tekertem.

A második Dobogókői mászásra beértem egy kisebb bolyt, talán 5-6 fős lehetett. A saját tempómban haladtam velük, de mire felértünk, már csak 2-en maradtunk.

A többség valószínüleg ekkor már semmi másra nem vágyik, csak eljutni egészben, minél csekélyebb energiabefektetéssel a célig, aztán kocsiba pattanni és tolni neki hazáig, bennem azonban ekkor kezdett feléledni a versenyszellem, lefelé ismét elhúztam és megint egyedül haladtam.

Hamarosan ismét beértem két leszakadót, így újból összeállt egy 3 fős boly. Együtt haladtunk egy teljesen eseménytelen kb. 10 kilométert, dolgozni nagyon nem akart senki, tipikusan az "érjünk már haza" hangulat uralkodott. Közben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy ha ez így megy egészen a célig, akkor ennyi erővel akár elmehettem volna egyedül egy pilisi körre, kb. hasonló erőpróba lett volna. Úgy vagyok vele, hogy a verseny annyiban különbözik az edzéstől, hogy utóbbin az ember igyekszik kiadni magából mindent, még akkor is, ha a befutó után elokádja magát vagy leesik a bicikliről. Egyszer hallottam egy beszélgetést egy futóversenyen, azt mondták, hogy akkor futja ki magát az ember igazán, ha a végén elhányja magát. Nem mondom, hogy ez lenne a követendő példa, viszont tény, hogy párszor már nekem is sikerült ennyire kihajtanom magam.

Szóval lényeg, hogy kellemes 80%-on, eseménytelenül biciklizgettünk, az élbolytól (hehe) tisztes távolságban, mikor az órámra nézek, és realizálom, hogy már kevesebb, mint 15-20 km van hátra. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy azért valami maradandóbbat kellene összehozni a versenytáv hátralévő részében, mert, ha ez így megy tovább, nem lesz miről mesélni otthon, és a csapattársaknak a sátorban, már aki még ott van, mire beérek. Gyorsan lekövettem a pályát a kis térképemen, és úgy döntöttem, hogy az előre eldöntött "okosan versenyzek" tempóból "meghúzom, amennyire csak bírom" tempó lesz. Így hát kiléptem: éreztem, hogy kemény lesz, de a döntés is az volt.

Láttam az előttem tekerő versenyzőt (Kis András - Szegedi Kerékpáros SC), rámozdultam és mellé tudtam érni, ami önbizalmat adott. Tudtam, ő sem lehet már túl fitt. Mondta, húzzuk meg, bólintottam, és talán még egy "Oké" is kijött a számom. A versenyből még hátralévő, együtt tekert 17 km-en egyszer sem tudtam kielőzni, épp elég erőfeszítésbe került a tempót tartani vele, de a végén, 2km-rel a cél előtt fogcsikorgatva odatapostam......és SIKERÜLT! Megelőztem ). "Nyertem"!!!

Záróakkordként:
Ebben a szituációban az igazán vicces az volt, hogy miközben sejtettük, hogy ezzel a megmozdulással nem sokkal leszünk előbbre a végelszámolásnál, mégis bevállaltuk ezt az értelmetelennek tűnő küzdelmet.. Hogy miért? Csak a magam nevében tudok nyilatkozni... Nos, talán azért, mert kellenek a kihívások. Egy versenyt kellemes tempóban teljesíteni nem kihívás. Versenyt nyerni, az persze kihívás, csak számomra nem reális. Mit tehet ilyenkor az ember? Mondjuk azt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve menet közben spontán célokat tűz ki maga elé.

Ez lehet bármi - akár az, hogy az adott társaságból elsőként akar célba érni.
A siker érdekében lehet akár kockáztatni is! Mi van akkor, ha nem sikerül?
Tulajdonképpen semmi. Ellenben ha sikerül? Akkor a sokadik helye ellenére sem úgy megy haza az ember, hogy már megint kikapott. Mert a győzelem fogalma a hobbi mtb sportban relatív, a lényeg pedig valójában az, hogy élvezzük a versenyzést. Legalábbis szerintem...

Sok - sok köszönet a csapatnak! És Csóka Bálintnak az utolsó héten "tartom Benned a lelket" leveleknek!

Száraz tények:
Avg: 79% (166)
Distance: 84,6km
Avgspeed:15,5
24. Master 1-be (Abszolút 62.)

Üdv.:
Balázs Gábor

Az elmúlt hétvégén a Duna Maraton hosszú távján álltam rajthoz. Ez elég nagy váltásnak tűnt első hallásra a rövidhez képest. Már hónapokkal a megmérettetés előtt „tréningeztem” a fejem, mert az erőnlétemmel talán nincs akkora gond, csak hát ez azért mégsem 1-1,5 óra, mint amin én versenyzek. Ezzel a „feljebblépéssel” a csapat és a szponzorok és természetesen „magam” kérésének tettem eleget.

A verseny:
Mint már írtam, egy ideje fejben is készülök az extrán megnövekedett távra, de azért erre fizikálisan is készülni kell. Ebben segít Balu, aki a hosszú évek maratonos tapasztalatával és tudásával segíti munkámat. Na azért nem fog belőlem maratonspecialistát faragni, marad az XCO az elsődleges szakág

Rajt után kicsit fura érzés volt, hogy akikkel általában el tudok menni, azok szép lassan távolodnak az első emelkedőn. De nem paráztam, mert ez az első ilyen derby-m és nagyon messze még a cél. Na azért nem kerültem rossz sorba. Itt volt Tánczos Gabi, Tóth Andris, Reitinger Gabi, majd 10km után utolértük Lukit. Ekkor Andristól és Reitingertől egy kicsit eltávolodtunk és hárman folytattuk a „harcot”. Itt nagyon jó volt tekerni, mert mindenkinek megvolt a maga célja. Gabiéknak a középtáv dobogó, nekem pedig, hogy minél kisebb energiaráfordítással tudjak minél tovább haladni, hogy a végére is maradjon kakaó.

Szentlászló előtti lejtő alján utolértük Kuszit. Ez pont kapóra jött a frissítő utáni betonoson. Luki mutatta neki, hogy álljon előre, mégiscsak Ő az aszfaltmenő. Meg is húzta, alig tudtunk szélárnyékba maradni. Négyen haladtunk tovább, de dobkövi mászás előtti lejtőn Peti lemaradt. Szépen másztunk fel a frissítőig, ahol BuzsoAdri és BaluAdri leste minden kívánságom.

Gyors töltés után elváltam Tánciéktól és magányosan folytattam az utam. Ekkor Bálint intelmei „csilingeltek” a fülemben: soha ne maradj egyedül!!! Na hát ez nem jött be, de mikor lefordultam aszfaltról terepre, megpillantottam Zsoleszt, aki kicsit tanácstalan volt, de hamar rátaláltunk a helyes útra.

Szentlélektől felfelé kicsit elléptem a betonon. Jónak éreztem a tempómat, pulzus is rendben volt, így mentem tovább. Jobbra a fák között megláttam egy szalagot. Felkanyarodtam a kistányéros emelkedőre. Fent a tetőn megálltam, mert nem láttam jelölést. Felért Zsolesz, majd rá 40-50mp-re Hocsa és Vámosi Gergő. Hocsa mondta menjünk tovább, mert ez tuti Dobogókőre vezet. Ki is értünk az előbbi aszfaltra, csak éppen rossz irányból. Kisebb szitkozódások közepette nyomtuk tovább. Egy technikás, köves, saras részen utolértük Kusztit. Héééééé, Ő eddig végig mögöttünk volt. Buktunk egy kis időt. Felkanyarodva a második Dobkövi meredek mászásra, megelégeltem a tempót és elléptem a többiektől. Ez annyira jól sikerült, hogy a lépcsőknél eltévedtem. Továbbmentem a hegy oldalába, majd visszakiabáltam Gergőnek, hogy most akkor mi van? Visszakiabált, hogy fel a lépcsőn. Remek!!! Ekkor fejbe egy kicsit megrogytam. Nehezen tudtam elviselni, hogy ismét fel kell mennem rájuk. Hocsát még az emelkedőn, Gergőt pedig a csúcs előtt értem utol.

A frissítés ismét remekül sikerült, Adrim precízen betartotta a verseny előtt megbeszélteket és segített mindenben. Innen következett egy hosszabb, gyors lejtő, ahol már a középtáv fáradt harcosaival is meg kellett „küzdenünk”. A lejtő alján utolértem Kusztor Petit. Síkon felért rám, de ez nekem nagy segítség volt, mert megbeszéltük, hogy felfelé Ő, lefelé én megyek elöl. Hát senkinek nem kívánom azt a tempót, gyilkos volt. Lefelé az aszfalton sem mentünk lassan. Itt volt a max. sebességem a versenyen: 84,7km/h. Peti el is ment felfelé, nem is próbáltam Vele menni. Szentlászló előtt ismét utolértem, természetesen lefelé Innen már csak arra figyeltem, hogy folyamatosan frissítsek, hogy az erőm ne fogyjon el. Még egy hosszabb, néhány rövid meredek emelkedő és a végén az élvezetes száguldás volt hátra.
Az egész verseny során fogalmam sem volt, hogy hol állok, csak arra gondoltam végig, hogy ha ilyen jó versenyzők vesznek körül, akkor annyira nem lehet rossz. Meglepetés volt a célba érés, abszolút és Elit Felnőtt 8. helyezést értem el!!!
Köszönettel tartozom a sok segítségért Bíró Zsoltinak (Boneshaker), aki lehetővé teszi, hogy HaiBike-ommal mindig célba érjek és a csapatnak a sok támogatást. Balunak a felkészítést, a csajoknak a hibátlan supportot.

Számok:
- 3 nagy kulacs High5 nyárigyümis izó
- 2 kis kulacs víz
- 3 High5 IsoGel, 2 EnergyGel
- 1 bani, 1műzli
- Átlag pulzus: 170
- Max pulzus: 189
- Átlag sebesség: 20,4km/h

Két hét múlva XCO OB, most ez a legfontosabb célkitűzés!!!

Hajrá,
Buzso

Csütörtök, péntek Zebegényben bringáztam. Végre még 2 nap terepedzés!

A Duna maratonon nem ért váratlanul az állítólagos rossz állapotban lévő pálya. A vízmosások sokkal nagyobbak voltak a Börzsönyben. Ott szinte járhatatlan volt az erdő. Emlegettem is az erdészetet, magamban.

Ezzel ellentétben a versenyen nem vettem észre nagy változást az erdei utak állapotán, az elmúlt évekhez képest, (az elégtelen pályakijelölést is beleértve) Egy hely volt, ahol egy hatalmas bedőlt fa lombja teljesen elzárta az utat. Itt a felvezető motoros balra eltünt az erdőbe, mi meg Szilárddal utána eredtünk.

Szilárd hamar visszafordult én meg bolyongtam még a szedresben egy darabig míg rájöttem, hogy "csak" át kellet volna valahogy diffundálni a falomb túloldalára hogy a pályán maradjak. Így az első pozíció helyett, a hatodikként folytathatam a küzdelmet. Szerencsére nem volt sok a lemaradásom, amit hamar be is hoztam. A verseny további része a Szilárddal való páros küzdelemről szólt. Számomra is váratlanul, nagyon jól mentek a lefelék, ezekben hoztam is a hátrányomon, vagy meg is előztem Sziszkót. Az össztelós bringának köszönhetően, a nagyon sziklás emelkedők is jól mentek. A végére kevesebb erőm maradt, így egy hosszú lankás emelkedőn lemaradtam és így második helyen futottam be.

Jó volt amikor meglátták a közép és a rövidtávos bringások, hogy a végefele még mindig nagy harc van a pozíción, akkor hangosan szurkoltak, Jó lenne egy mozgó kamera a pályára! Így csak kevesen láthatták a verseny izgalmait "A zúzást"!

Külön köszönet Hasenfratz Peti barátnőjének, Daniellának, az itatást! A dolog pikantériája, hogy elvileg ellenfelek vagyunk mégis kérés nélkül ők ajánlották föl, hogy segítenek! És persze FD-nek, hogy összehangolta! Hihetetlen mégis igaz! :-)

Természetesen a Haibike bringa remekül működött. Olyan helyeken, lefeléken, tudtam támadni az össztelós bringával, ahol szinte elképzelhetetlen volt. A frissítést pedig a High5 termékei adták. Nagyon jó volt az Isogel, amire ilyen melegben sem kell külön folyadékot fogyasztani. Illetve az Isotonic italpor, aminek összetétele segítette a gyors felszívódást ebben a meleg időben is.

Üdv,
Marci